Sant Kirpal Singh

Előbb láss, utána beszélj!

1971. január 7. Rajpur

A Mesterek látnak, és csak utána mondanak valamit. Meg kell állapítanom, hogy mi nem igazán fogjuk fel, értékeljük helyesen, amit Tőlük hallunk. Ezért szoktam azt kérni, hogy amíg nincs valamiről személyes tapasztalatunk, még a Mester szavainak se adjunk hitelt. Ez az egyszerű igazság. Az összes külső ceremónia másodlagos jelentőségű. Mind csak utalások, valami meglévőnek a szimbólumai.

Kabir azt mondja: „Elmegyek, hogy házasságra lépjek az Úrral. Ó, emberek! Nászra készülődöm Istennel.” Ez a lélek esküvője a Lélekfelettivel. Elmondhatjuk, hogy ez megtörtént? Nos, előbb lássunk, utána beszéljünk!

Hatalmas a különbség a szentek és mások között, akik lehet, hogy hosszú filozófiai fejtegetésekbe bonyolódnak, de még soha nem pillantották meg Őt. A könyvtudás vadon, amelyből nincs kiút. Még a Mesterek szavait sem vagyunk képesek helyesen megítélni, értelmezni, ha nem látunk. Ők mind kijelentik, hogy Isten Fény. Senki nem mondja azt, hogy Ő sötétség lenne. Még akiknek nincs személyes tapasztalatuk, ők is úgy vélekednek, hogy Isten maga a Fény.

Ám a legfontosabb dolog az, hogy először lássunk, és csak utána beszéljünk. Miért? Azért, hogy ne csapjuk be először is magunkat, utána Istent, majd a többieket is. A Mesterek már ráleltek Istenre, és a kinyilatkoztatásaik ezen alapulnak. A többiek csak következtetéseket vonnak le, érzésekről beszélnek. Ezek mind tévedések alávetettjei. A Mesterek kijelentik: „Látom Őt.” Hol? Az emberi testben, amelyben benne rejlik az egész univerzum.

Természetes a kérdés, hogy mi miért nem értük még ezt el? Ha ott van bennünk a Fény, miért nem pillantjuk meg? Az elménk állja el az utunkat, amelynek uralma alatt élünk. Ez a részünk ellenőrzi a kifelé áradó képességeinket, az érzékeinket, amelyek a külső élvezetek rabjai. Ha nem vonjuk vissza az intellektusunkat ebből a fizikai dolgokhoz, tevékenységekhez kötözött állapotból, akkor ez akadály a tapasztalatszerzés útjában. Mi a benső látás tanújele, bizonyítéka? Ülünk, és látunk. Ennyi. Mindenki a saját spirituális hátterétől függően kezd. De a lényeg, hogy kap valamit. Egy szent, egy Mester ismérve, hogy képes adni tapasztalatot, amely egy kevés vagy több is lehet.

Minden Mester és a szentírások ugyanazt jelentik ki. Lehet, hogy fejből tudjuk idézni a szent szövegeket, amelyekkel megtöltjük az agyunkat. Mire jó ez? Vajon mire megyünk a pudingba merített

kanállal, ha azt utána nem kóstoljuk meg? A puding próbája az evés. Ugye, ez elég természetes példa?

Ők kijelentik, hogy látnak. Ez nem kíván filozófiát a teóriák igazolására. Azt mondják: „Isten létezik. Gyere, és szerezd meg ezt a tapasztalatot! „Az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú kinyilatkoztatja.” (Mt 11,27)

Lehet, hogy ismerjük a szentek életrajzát. Mindenkinek valami különlegeset kínálnak a példájukkal. Ha elkezdjük ezeket olvasni, többet tudunk meg belőlük, mint az összes szentírásból. Ugyanis minden szentnek sajátos szépsége, nagysága van. Bizonyos alapelvek működtek az életükben.

A fő dolog, hogy emberi testünk van. Mi az a legnagyobb dolog, amit most megtehetünk? Az, hogy megismerjük, meglátjuk Istent. Guru Nanak azt kérdezte: „Milyen szemmel pillanthatjuk meg Istent? Ó, Nanak! Nem a hús és a csontok szemével, hanem a bensővel.” A Biblia kijelentése így hangzik: „A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz.” (Mt 6,22) Ezzel nem a külső szemünkre hivatkozik. „Jobb néked félszemmel bemenned az életre, hogynem két szemmel vettetned a gyehenna tüzére.” (Mt 18,9) Ezek a szavak az összes tanítás tömör kivonatát adják.

Látunk már? Ha igen, az nagyon jó. Akkor fejlődjünk tovább! Láss, láss, láss, annyira, hogy teljesen feledkezz meg magadról! Csak ekkor mondhatjuk azt: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2,20) Ezt a Gurumukhta állapot, amikor a Guru az aktív, nem mi. Amikor belemerülünk az isteni szeretetbe, elfeledjük a fizikai önmagunkat. Az igazi énünkkel, a lelkünkkel azonosulunk, újjászületünk, majd a kettőből egy lesz.